Nem, nem arról van szó, hogy az irodai szobatársam a szemebe fújja a cigifüstöt (amúgy nem is dohányzik), nem is arról, hogy csak a munkámról tudok álmodni. Hanem arról, hogy... talán egy kicsit érzékenyebbé és egyben érzéketlenebbé is váltam.

Az a lényeg, hogy napi szinten számolok olyan dolgokkal, melyekkel kapcsolatban gyakran felmerül a kérdés, hogy pl. 450 vagy 520 ember fog öt éven belül meghalni. Igen, gyógyszerek.

És innentől kezdve valahogy másképp tekint az ember a média által felkapott tragédiákra, amiknek mondjuk 1-3 áldozata volt. Nyilvánvalóan az is szörnyű, én sem szeretném, hogy valamelyik szerettemmel történjen meg, de ha azt nézzük, hogy tízmilliós (illetve már éppenhogy nem) az ország és hétmilliárd a Föld lakossága, akkor ezek egészen alacsony számok. Sokkal inkább figyelmet érdemelnének azok a dolgok, amikben tízezrek halnak meg csak itthon, és ehhez képest csak néha kerülnek szóba. Egyedül a dohányzás területén figyelnek némileg erre.

Úgyhogy megfordítom a mondást: Számomra egy ember halála statisztika*, millióké tragédia.

*Pontosabban: statisztikailag elhanyagolható. Igen, így fest a rideg matematikus elméje közelről.