Csak hogy ne mindig azzal a fránya közgazdaságtannal foglalkozzunk, elmesélek egy rendkívül épületes régi sztorit (az egyetemi ismerőseim ezzel egyből be tudnak majd azonosítani, wotevör)

Ballagok hazafelé, egyszer csak mellém szegődik két szaktársnőm. Nem annyira a személyes sármom miatt, inkább merthogy ők is arrafelé laktak, mint én. Namármostan elkezdtünk beszélgetni. Az egyikük egy igen öntudatos személyiség volt (ezt korábban és később is megtapasztalhattuk), elkezdett mesélni a szerelmi életéről (na nem mintha megkértem volna rá). Namármostan, kb. 20 percen át haladtunk együtt, és amiben ezalatt részesültem, az körülbelül olyan volt, mint ha egy pornóba oltott szappanopera tömörített forgatókönyvét akarta volna ledarálni a hölgy. Facundo Arana és Kovi egyaránt megnyalta volna a szája szélét, csak úgy repkedtek a kivel-hogyan-mikor-miért-de nem is úgy-aztán mégis szavak és szókapcsolatok. Próbálom nem egy buta emberként látni magam, az elmúlt években elég elvont (és jobbára értelmetlen) dolgokat is sikerült felfognom, de férfiasan bevallom, totálisan elvesztettem a fonalat. Zúgott a fejem a sok névtől, helyszíntől, pozitúrától. Egy kicsit azért megváltásként fogadtam, hogy elértünk ahhoz a megállóhoz, ahol nekik le kellett szállniuk. És akkor elhangzott a hölgy szájából zárásképpen, teljesen komolyan kijelentve a következő mondat:

"Szóval nem vagyok kurva."

Udvariasságból, vagy a döbbenet okozta sokk hatására odadünnyögtem neki valami helyeslésfélét, mire ő széles mosollyal kiszállt a metrókocsiból. Lelkem egy kis darabja végképp ottmaradt, és most is azon gondolkodik: A megelőző 20 percben miért próbált  (sikerrel) meggyőzni ennek a szöges ellentétéről???