Észrevettem valamit. Sokan akik felháborodnak, ha 1-2 politikus lop, vagy ha valaki az ismeretsége/rokonsága révén jut előnyhöz, tök büszkék tudnak lenni magukra, ha pl. átverik az adóhatóságot vagy a komájuk szerez nekik áron alul egy betonkeverőt. Mintha csak a nagy bűn lenne bűn, a kicsi meg inkább dicsőség. Ha elcsalok az adómból 5000 forintot, akkor ugyanúgy meglopom a közösséget, mint aki 80 milliós végkielégítést tesz zsebre. Persze, más nagyságrendű az összeg, de a csalás tényén ez még nem változtat.

Ismeretségi körömben is van jópár példa erre, pl. az erkölcsök terén is. Az illető tök komolyan mondja, hogy ő márpedig ilyen meg olyan lánnyal sohasem, aztán két hét múlva megiszik pár felest, és kb. pontosan ilyen meg olyan lányokhoz megy oda, aztán másnap mosolyogva meséli a kalandját. Ó szent képmutatás.

De visszatérve az eredeti mondanivalómhoz, sokan azt szeretnék, ha a közösség (pl. állam) mindent megcsinálna helyettük, mindent biztosítana nekik, de ha esetleg nekik kellene valami olyasmit elvégezniük, amiből semmi konkrét hasznuk nem származik (pl. összeszedni a szemetet a parkban), akkor természetesen a kisujjukat sem mozdítják.

Nem vagyok biztos benne, hogy ez magyar sajátosság, de itt sokaknál még a párszáz forintos piti kis magánügyek is felülírják a közösségi ügyeket. És most lehet engem azzal vádolni, hogy idealista vagyok. (A közösségi életérzés persze remekül működik, ha épp valaki(ke)t ki akarnak rekeszteni a közösségből - óvodásoktól a népirtásokig)